| |
b. Ez ex-ek összejönnek típusú történetek olyan jó kis pörgősek szoktak lenni. Ez is az. Helyszín egy iroda. [erotikus pályázatunkra] .
HIRDETÉS Önnek melyik jött be a legjobban?Ez a hétfő is éppolyan pocsékul indul, mint az összes többi – tülekedés a tömegközlekedési járműveken, dugóban araszolás a körúton, álmos-mérges arcok körülöttem. A busz egy félbevágott csiga sebességével halad előre, majd a kereszteződés után hirtelen megtáltosodik, és ennek örömére a mellettem álló utasok közül néhány a nyakamba esik, mert hát minek is kapaszkodni. Az új cipőm (és benne a lábam) összetiporva, a szatyrom füle leszakad. Elég bosszús hangulatban érkezem meg a munkahelyemre. Amint bekapcsolom a számítógépet, a galád dög hangos pittyegéssel tudatja, hogy múlt péntek óta rengetegen gondolták úgy, írniuk kell nekem. Jó tudni, hogy ilyen fontos vagyok. Miután törlöm a harminchat kéretlen reklámot holmi olcsón rendelhető viagrákról és társaikról, észreveszem a főnök levelét. Nocsak! Még pénteken írta. „Kedves Bea, hétfő reggel fél kilenckor kezd nálunk az új marketinges kolléga, kérlek vezesd körbe a részlegben és mutasd be mindenkinek. Én egy konferenciára utazom Editékkel, csütörtökön leszek legközelebb. Addig megtaníthatnád neki a programrendszerünk használatát. Köszi: Gyuri” Marha jó. Nem volt elég a buszon az a sok idióta, most még egyet a nyakamba sóztak? Ráadásul tanítgathatom itt napokig, hogy mire a főnök visszajön, tisztában legyen mindennel. Az órára nézve elkeseredetten állapítom meg, hogy mindjárt fél kilenc. – Jó napot kívánok, Kovács Ajtony vagyok. Azt mondták, ide kell... A hang a hátam mögött elhallgat, és én döbbenten fordulok meg. Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs. – Te? Te vagy az új marketingesünk?! – kérdezem köszönés helyett, majd észbekapok, és pótolom az udvariassági hiányt: – Nos, akkor hát szia. – Szia Bea – nyögi ki, szemmel láthatólag ő is meg van lepve. Legalább nem csak én érzem magam hülyén. Ez vigasztaló. Zavartan bámulunk, a mosolygás elég gyengére sikerül mindkettőnk részéről. – Rég láttalak utoljára, az biztos – mondom, csak hogy mondjak valamit. Nagyon frappáns kis mondat. – Mi újság veled? – Semmi különös, éppen új munkahelyem van – viccelődik, és ezzel valahogy feloldja a feszültséget, elnevetjük magunkat. – Na jó, akkor hogy ne legyen annyira idegen ez az új munkahely, körbeviszlek, bemutatlak pár embernek. Tedd csak le a táskád ide a székre, csütörtökig itt fogsz ülni. Gyere! – mondom, és kihúzok mellette az ajtón. Engedelmesen követ, én meg igyekszem összeszedni a gondolataimat és úgy viselkedni, mint máskor. A pofavizit rendben lezajlik az ilyekor szokásos kézfogásokkal és névsorolással, Ajtony olykor kétségbeesett grimaszokat vág a szórakoztatásomra, de gondosan ügyel rá, hogy mások ne vegyék észre. Profin csinálja, nem bukik le. Hát nem olyan szívbajos, mint én voltam első nap a melóhelyen! A szokásos lazasága nem hagyta el. Amíg visszafelé tartunk a folyosón, gondolataim a múltba tévednek. Hány év is telt el azóta? Rengeteg. Nagy szerelem volt, és még nagyobb szakítás... Felrezzenek, már a szobában vagyunk, és ő engem néz. Tudom, hogy tudja, min jár az eszem. Francba! – Helyezd magad kényelembe, egyelőre ez lesz a Te helyed. – Igen, már mondtad – mosolyog, ezúttal azzal a jól ismert, zavarbahozlak-nézéssel. – Csütörtökig. – Pontosan. Mindjárt kiderítem, hogy a rendszergazda adott-e már neked hozzáférést – felkapom a telefont, és néhány mondat után megvannak a kért infók. Elköszönök, letszem a kagylót, majd odaballagok a környezetét tanulmányozó új kollégához. Egek, hogy fogom én ezt kibírni még három napig? – A belépőkódod és jelszavad a billentyűzet allatt van egy zárt borítékban – emelem meg az említett munkaeszközt. Valóban ott virít alatta a boríték. – Ne add ki senkinek. – Még neked se? – vigyorog. – Még nekem se. – Pedig ha te kérnéd... – Koncentrálj inkább a számítógépre, például be is kapcsolhatnád – ajánlom mosolyogva. Engedelmesen megnyomja a nagy zöld gombot, aztán felbontja a borítékját és rövid tanulmányozás után belép a rendszerbe, majd a megfelelő programba. Voltaképp örülnöm kéne, hiszen tudom róla, hogy könnyedén és gyorsan el fogja sajátítani a tudnivalókat, nem lesz vele gondom. A délelőtt gyorsan telik, én magyarázok, ő bólogat, néha jegyzetel, olykor kérdez. A csendet csak egy-egy telefon töri meg, ezeket gyorsan lerendezem. Dél körül korgó gyomrunk és zúgó fejünk jelzi, hogy szünetet kéne tartani. – Hoztál magaddal kaját? – kérdezem. – Igen, egy szendvicset. – Az nem valami sok, inkább tarts velem a szemközti presszóba, én többnyire odajárok ebédelni. – Egy presszóba? – Ez amolyan átmenet az étterem felé, melegétel is van a kínálatban. Jól főznek, ráadásul a presszó vezetője kedves ismerősöm. Evés közben könnyedén csevegünk mindenről, ami épp eszünkbe jut, és lassan kiderül az is, hogy momentán egyikünknek sincs párja. Szóba kerülnek régi haverok, elmeséljük, kiről mit tudunk, neveket kérdezgetünk... Egyszercsak az ebédnek is vége szakad, ideje visszamenni az irodába. A délután folyamán őrültekházává változik a cég, égnek a vonalak, felváltva kapkodjuk a telefonokat. A tévében leadott reklám hatására hirtelen sokan kezdenek érdeklődni a szolgáltatásaink iránt, árajánlatot vagy személyes találkozót kérnek. A főnök örülni fog, a kereskedelmi csatornákon sugárzott hirdetés nem volt kidobott pénz. Mire lassan alábbhagy a roham, a munkaidő is a végéhez közeleg, ám én még semmit se haladtam a napi feladataimmal. Bosszúsan döntöm el, hogy tovább maradok egy kicsivel, és a legfontosabbakat elrendezem. Ajtonynak sem akaródzik menni, inkább ismerkedik még a programmal, gyakorolja az újonnan tanultakat. A többiek be-beköszönnek távozóban, mind hazaszállingóznak. A biztonsági őrt is beleszámítva, hárman maradunk az egész épületben. A kattogó-zörgő-pittyegő masinák és beszélgető emberek zaja megszűnik odakint, ránk telepszik a csend. Csak a szobában lévő két árva komputer ventillátora zümmög halkan. Ajtony megtöri a beállt csendet: – Jól áll neked ez a frizura, nagyon szexi vagy. Mindezt úgy mondja, hogy fel se pillant a monitorról. Nem igazán tudom, mit mondhatnék erre. – Kösz – felelem, és a billentyűzet püfölésébe menekülök. Az én képernyőm is érdekes, hát bámulom. A szemem sarkából észlelem, hogy rámnéz, végigmér tetőtől-talpig. Visszafordul a gépéhez, majd kis idő múlva újra megszólal: – Ajaj, megnyomtam valamit, amit nem kellett volna? Ezt hogyan lehet visszacsinálni? – kérdezi homlokráncolva. Felállok a székről, és odamegyek hozzá. Néhány kattintással helyrehozom a hibát. Furcsállom, hogy ezt ő nem tudta magától, hiszen olyan egyértelmű a... A következő pillanatban azon kapom magam, hogy Ajtony a karjában tart és némi tétovázás után megcsókol. Meg vagyok lepve. Mármint azon, hogy visszacsókolom... Az ezután következő percek kissé homályosak, forró férfikezek simogatják le rólam a blúzom, fogaim nyoma ott marad az ismerős nyakon. Az elegáns nyakkendő némi rábeszélés után a padlón landol, úgyis utálja, tudom. Beszívom a tengert idéző arcszesz illatát, még mindig kedvelem ezt a tiszta, friss illatot, mely Aji bőrén változik csak ilyenné. Hajamat kócolják ujjai, másik keze fenekemre siklik, ingét bontogatom vérvörös körmeimmel. Most kéne abbahagyni, most kéne azt mondani, hogy állj. Bár ahogy érzékelem, nem kell mondani, anélkül is állni készül. Hmm. Eszembe villan a biztonsági őr. Lábammal meglököm az ajtót, majd Ajival csókolózva-lépkedve ráfordítom a kulcsot a zárban. Ezalatt hogy, hogy nem, egy nadrág és egy szoknya landol a földön. Álmélkodó szemek jelzik, hogy a harisnyatartóra nem számított vetkőztetőm. – Mindig meglepsz valamivel – súgja fülembe, ujjai a csatokat kapcsolgatják, majd combjaimon szánkáznak. Én is szemügyre veszem „Kiss me!” feliratú fekete boxeralsóját, elmosolyodom. Még tőlem kapta annak idején, mostanra kissé megfakult a mosásban. Nem pazarlok több időt az efféle észrevételekre, a gatyó a billentyűzet felé repül, nemsokára egy csipkés bugyi is követi, nehogy féljen egyedül. Nahát, mennyi felesleges holmi van az asztalomon! Türelmetlen tenyerek söprik félre a tollakat, gemkapcsokat, papírlapokat, egyebeket. Még sose ültem fel ide, épp itt az ideje. Aji is így gondolja, felemel, hozzámsimul, faljuk egymás száját, gerincemet csiklandozza körmével, másik kezével mellemet masszírozza... Fülcimpáját ízlelem, izmos felsőtestére karmolgatok apró köröket, térdeim közrefogják széles derekát. – Őrülten kívánlak – tudatja, mintha nem lenne egyértelmű. Kezdem azt hinni, hogy növesztett még néhány kezet titokban, mert egyetlen porcikám se marad ki a kényeztetésből. Igyekszem én is kézbe venni a dolgokat. Az agyam leghátsó szegletében halkan azt kérdezgeti valaki, hogy tényleg én vagyok ez? Tényleg ezt csinálom? Nem törődöm vele, így hát elhallgat, s minket végképp elragad a szenvedély, nem gondolkozunk, nem mérlegelünk, nem töprengünk a holnapon és a miérteken, egyszerűen csak tesszük, amit a legősibb vágy diktál. A vérem rég túllépte a megengedett sebességhatárt, a szívem készül kiugrani a helyéről – legalábbis eszeveszetten dörömböl odabenn – a világ összetörik körülöttünk és szilánkokra hullik szét. Aji szemébe nézve magamat látom fekete pupilláján, elmerülök az éjszín tükörben, zihálva kapkodunk levegő után. Egyikünknek sincs kedve megszólalni, talán kicsit szégyelljük magunkat, hiszen úgy viselkedtünk, mint az állatok. Na és? Jó volt! Akkor is, ha holnapra bánni fogjuk. Felöltözünk, ruhadarabok szelik át a teret, ahogy egymásnak hajigáljuk őket. Összenevetünk, mókás a szituáció, nevetségesek vagyunk mi magunk is. Kinyitom az ajtót, rendet teszek az asztalon, lekapcsolom a gépemet, parfümöt szórok magamra. Aji is aludni küldi a monitort, és éppen a táskáját ragadja fel a székről, amikor Jóska bá jelenik meg az ajtó előtt. – Beácska, maguk még itt vannak? Hát nem várhat az a fránya munka holnapig? – kérdezi fejcsóválva, őszinte naivitással. – Pihenni, meg szórakozni is kell ám néha! – mosolyog rám kedvesen. – Igaza van Jóska bácsi, elég volt mára – felelem. Elbúcsúzunk, kisétálunk az épületből. Még végig se gondolom, hogy mit mondjak, Aji megelőz. – Hazavihetlek? – ölel át. – Mármint hozzám. HIRDETÉS Érosz-történet a Művészetek Palotájában A ház előtt elrohanó utcakölykökkel... Hétfő, rosszul indul, jól végződik Harmónia... pfuj, utálom ezt a szót! Amanda, a hatodéves orvostanhallgató és Jani Régimódi történet – Kalifornia, 1986 |
SZAVAZÓGÉPSzerinted támadni fognak az oroszok Ukrajnában?
|