| |
Szentmocsári Lehel Erotikussztori-pályázatunk egy igazán üde kis története következik: ezek lehetnek az ölelés azon pillanatai, amikor a bőr minden pórusából sugárzik....
HIRDETÉS Önnek melyik jött be a legjobban?Délután öt óra volt, és csak Dávid maradt az irodában. Ma ő volt az ügyeletes. A kollégái, az egész órát jelző és az egykori pártszékház tornyában megszólaló kellemes harangszót meghallva nevetve mondták, ütött a párt órája. És hazamentek. Dávid végignyúlt egy díványon, ellazult, és remélte, hogy ma délután senki sem zavarja, esetleg olvas valamit, és így csendben eltelik a négyórás szolgálat. Az iroda déli falát teljes egészében üvegfalak alkották, melyek a múzeum épületére néztek, és Dávid már többször is eltöprengett a kupoláról lenéző angyal formáján és bronzba merevedett mozdulatának kifejezőerején. A nagy művészi érzékkel kivitelezett szoborról nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy búcsúzóan emeli szárnyát, avagy mintha most érkezne, üdvözli a szemlélőt. Legendák is keringtek az angyalról, sokan hittek abban, hogy ilyen vagy olyan formában szerencséjüket vetíti elő a rájuk köszönő égi lény. Az angyalt szemlélte. Egy lassan tovavonuló felhő árnyéka mintha egy apró mosolyt varázsolt volna az arcára, és ekkor megszólalt a telefon. Na, ennyit a délutáni nyugalomról, gondolta és elballagott a készülékig. A portás volt: Vendége érkezett, felengedhetem? Igen, köszönöm, válaszolt. Dávid megigazította haját, előkészítette jegyzetfüzetét, és már kopogtak is az ajtón. Na, hát ehhez nem kell jegyzetfüzet, futott át a Dávid agyán, ismerőse állt az ajtóban. Ilonával egy hónapja ismerkedett össze egy közös barátjuk születésnapi ünnepségén. Azóta egy alkalommal még összefutottak és beültek egy kávéra, akkor mesélte el a lánynak, hogy hol dolgozik, de Ilona csak véletlenszerűen ugorhatott ma be, hiszen nem tudhatta, hogy ma délután ő lesz a szolgálatos. Általánosságokról fecsegtek: ugye nem baj, hogy zavarlak, jaj, nem zavarsz, milyen szép az irodád, igen, többen is dicsérik, hallottad, hogy Miklósék külföldre utaztak, konkrétan nem, de volt szó korábban róla. Ilyesmi. Dávid azonban kissé meglepetten érzékelte, hogy egyre inkább megtetszik neki a lány, már határozottan örült a látogatásának. Azon kapta magát, hogy gondolatban már megfogalmazta a mondatot, hogy miként hívja meg Ilonát ma este vacsorára, de ekkor a lány fölállt, az ablak mellé lépett és őt is maga mellé szólította. Gyönyörű ez az épület! Látod? – mutatott a múzeumra – ott, a sarkon, abban a teremben voltam első alkalommal kiállításon, 7 éves koromban. Szüleim mesélik, hogy megálltam egy olyan festmény előtt, amely első látásra csupa zűrzavaros mázolmánynak tűnt, álltam és egyszer csak azt mondtam, hogy: Simogat a levegő. Azóta gyakran elhangzik ez a történet családi összejöveteleken, mondják, hogy annak idején arra gondoltak, biztosan én is művész leszek. Nem lettem az. De szeretem a festményeket, és kíváncsi vagyok, vajon mit láthattam én akkor. Valahogy úgy lehetett, hogy – eközben Dávid arca felé mozdította tenyerét – ott álltam, és úgy érezhettem, mintha nekem szólna a képen fölfedezett simogatás. Valahogy így? – kérdezte Dávid, és ő is a lány arca felé mozdította enyhén remegő kezét. Mire kezük egymás arcához ért, Ilona becsukott szemekkel állt az irodában, mintha az egykori kép simogató hatása alá került volna. Dávid a múzeum felé tekintett, de ezúttal átnézett a köveken, gondolatban az épület mögötti folyó fölött lebegett, majd lassan a part fele sodródott, és ekkor már nem látta magát, csak a lányt, amint a parton sétál, de érezte, hogy együtt vannak. Szorosan egymáshoz bújtak és nem tudhatták, hogy mindketten egy hatalmas, alakok nélküli festménynek látják a világot, és hogy ebben a pillanatban csak egy mindeneket átölelő simogatás lengi körül a bolyongó, társat kereső lelkeket. Átélték azt az ölelést, amelyik egyszerre forró és jéghideg, fáj, de ugyanakkor kellemes, s az egyre lassuló időben megszűnik a külvilág az egymás ritmusához alakuló szívdobogások ütemére. Ezek lehetnek az ölelés azon pillanatai, amikor a bőr minden pórusából sugárzik a magát feltételek nélkül ajándékozó vágy, mely nem kér magáért semmit cserébe, mégis túlcsorduló mértékkel kapja az élet névtelen csodáját. Közben egy tovavonuló felhő szabaddá tette a mozdulatlan bronzangyal arcát a szikrázó napsugarak számára, és amint a mosolyt varázsoló árnyék eltűnt a bronzszemek mellől, megcsörrent a telefon. HIRDETÉS Érosz-történet a Művészetek Palotájában A ház előtt elrohanó utcakölykökkel... Hétfő, rosszul indul, jól végződik Harmónia... pfuj, utálom ezt a szót! Amanda, a hatodéves orvostanhallgató és Jani Régimódi történet – Kalifornia, 1986 |
SZAVAZÓGÉPSzerinted támadni fognak az oroszok Ukrajnában?
|