| |
dr. Ollmann Anasztázia A medikának van szíve, az etikai bizottságnak viszont nincs röntgenszeme. Erotikus novellapályázatunk eddig legromatikusabb opusza:
HIRDETÉS Önnek melyik jött be a legjobban?Amanda, a hatodéves orvostanhallgató fáradtan jött ki a műtőből. Sose szerette a sebészetet... Egy dolog tette számára elviselhetővé: amikor enyhíthetett a szenvedő betegek kínjain. Egy együttérző szóval, egy gyengéd kézfogással... A délelőtt folyamán egy huszonnégy éves, barna bőrű fiatalember operációjában is asszisztálnia kellett. A nővérek éppen a betegről beszéltek bosszúsan: „Ötpercenként kéri a fájdalomcsillapítót”, „hiányzik neki, hogy itt legyen vele az egész pereputty”, meg hasonló megjegyzések röpködtek. Amanda beosont a négyes kórterembe és leguggolt a fiú ágya mellé. – Mi a baj? Nagyon fáj? - kérdezte együttérzően. Jani csak bólogatott és nyöszörög. Derekán egy kis fehér gézlap simult, közepén egy ujjbegynyi helyen átütött rajra a vér. – Aludj egyet... Meglátod, utána majd jobb lesz. – Ha tudnék... – Gondolj valami szépre és aludjál. Nem jön hozzád a családod? – Már el is mentek... nagyon kába voltam és nem tudtam beszélni velük. – De biztosan visszajönnek, nem? – Majd holnap... Amanda megértően bólintott. – Nagyon fáj... - suttogta a beteg. Amanda gyengéden végigsimított ujjával a kötés mellett, mire a fiú keservesen összehúzta fekete szemeit. – Mi az...? Így még jobban fáj? Jani bólogatott. – Jól van, bocs... Akkor nem bántom. Szorítsd meg a kezem... Az ujjak összefonódtak. A betegé és az együttérző orvostanhallgatóé. A fiú hálás tekintete valahol megérintette Amandát. Jani másik kezével a lány csuklója felé nyúlt tétován, és összeszorított foggal, de érzéssel súgta: – A kezed... Milyen a kezed...? – Az enyém...? Milyen...? Hol...? A fiú nem felelt, csak ujjaival mutatott Amanda alkarjára, ahol még vöröslöttek a gumis ujjú zöld műtősköpeny által nyomott barázdák. A szoros gumikesztyűt arra kellett ráhúzni a műtőben... – Ja...? Semmi, csak megszorította a ruha. Majd elmúlik... Szorítsd jó erősen a kezemet, nekem az nem fáj - nézett részvéttel a betegre. Ő egy kicsit jobban átfogta Amanda ujjait, de még mindig gyengéden. A lány szabadon maradt jobb kezét lágyan végighúzta Jani gerincén. „A gerincagy simogatása a lélekre nyugtató hatású..” - jutott eszébe a neuropszichológia harmadévről. Meg a gyermekgyógyászat, ahol a pici babákat is a hátuk simogatásával sikerült a leghamarabb megnyugtatni. – Óh... - ez már nem az előbbi, fájdalmas sóhajtás volt, inkább a szeretet hangja. – Jól esik? - suttogta Amanda. Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy megsértette az „orvos-beteg” határt, de most ezt tartotta a legkisebb bűnnek, amikor Jani kisimult arccal, meleg tekintettel bólintott kérdésére. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg a jóságodat... Olyan rendes vagy... – Pihenj szépen... Meglátod, ha felébredsz, már jobb lesz. – Nem tudsz hozni nekem fájdalomcsillapítót? – Nem szabad... Nemrégen kaptál, mindjárt hatni fog. Hidd el nekem. Neked elhiszem - alig látható mosoly jelent meg Jani arcán... Mire azonban szépen elszunnyadt volna Amanda harmóniát sugárzó szavain és együttérző (vagy netán kissé érzéki...?) simogatásán, belépett az ajtón a hírhedt Kovács Zsolt főorvos a két nővérrel, és kezdetét veszi a délutáni vizit. – Hogy van? – kérdezte Kovács nyersen, minden érzelem nélkül. – Nem jól - felelte halkan Jani. – Mi a baj? - ugyanaz a pökhendi hang volt. – Nagyon fáj... – Engedd el! - fordult Kovács főorvos Amandához, aki még mindig fogta a fiú kezét - a simogatást abbahagyta már, amint nyílt az ajtó... – Forduljon a hátára - szólt Kovács szigorúan Janihoz. Amanda próbált ebben segíteni, de ahogy Jani kezéhez ért, Kovács főorvos újra rászólt: – Engedd el! Mondtam! A fiú nagy keservesen hanyatt feküdt, és fájdalmasan nézett az orvosra. – Nagyon fáj, doktor úr... – Kovács főorvos - hangzott a kimért válasz - nem „doktor úr” - itt eléggé szemtelenül utalt a fiú enyhe akcentusára - Kovács főorvos vagyok magának, és a következőket mondanám: minden műtéti beavatkozás bizonyos mértékű fájdalommal jár Maga egy fiatal ember – itt felemeli a hangját – legyen szíves ennek megfelelően viselkedni! Kék szemei szinte szúrósan villantak elő, tekintetében egy inkvizítor kegyetlensége tükröződött. Mély levegőt vett és folytatta: – A fájdalomcsillapítónak van egy maximális dózisa. Maga ezt megkapta, használnia is kell, de ezt el is kell hinnie! Mert amíg nem hiszi el, addig fájni fog! – Igen, főorvos úr - sóhajtotta a beteg. Fél órával a műtét után nem volt ereje visszaszólni, kikérni magának a hangnemet, a kiejtésének a gúnyolását... – Bocsáss meg neki - súgta Amanda - ő ilyen... mindig... – Gyere majd ki velem, ha itt végzek - Kovács a harmadik páciensnél tartott a kórteremben, s ezúttal Amanda felé csattant érces hangja. Az a tekintet, ahogy Jani akkor Amandára nézett, beivódott a lány szívébe-lelkébe, talán örökre... Benne volt abban a sajnálat, hogy Amanda most biztosan nem dicséretet kap; a harag, ami felébredt benne Kovács főorvos „úr” iránt; a fájdalom, amit a jelenet hatására újra intenzívebben érezhetett, de főleg: az önvád, hogy szegény lány őt vigasztalta s most miatta kapja majd a szidást. – Semmi baj... - mosolygott rá szomorúan Amanda - mennem kell, ne haragudj - súgta, mert Kovács már az ajtóban volt. – Visszajössz? - kérdezte a fiú reménykedve. Amanda bólintott és kisietett. A nővérszobában már várta Kovács. – A műtét utáni ellátás nem jelent ajnározást! Ez a beteg egész délután sakkban tartja a nővéreket meg mindenkit! Nincs az a kellemetlen jelenet, ami örökké tartana. Az a párbeszéd is lezajlott egyszer, Amanda is lecsillapodott utána, még a kórterembe is vissza tudott lopakodni... Másnap is, harmadnap is. Amikor Janit hazaengedték, még egy apró cédula is át tudott vándorolni az egyik kézből a másikba. A papírra egy telefonszám volt írva... Majdnem hat év telt el azóta. Az időközben doktornővé lett Amanda szenvedélyesen öleli magához vőlegényét. – Te kópé – súgja fülébe mosolyogva – sose akartam az érsebészetre menni még arra a pár hétre sem... De az égiek így akarták... – Ejnye, doktor néni... Összejött a betegével maga! – kacsint rá vissza Jani pajkosan... HIRDETÉS Érosz-történet a Művészetek Palotájában A ház előtt elrohanó utcakölykökkel... Hétfő, rosszul indul, jól végződik Harmónia... pfuj, utálom ezt a szót! Amanda, a hatodéves orvostanhallgató és Jani Régimódi történet – Kalifornia, 1986 |
SZAVAZÓGÉPSzerinted támadni fognak az oroszok Ukrajnában?
|