| |
összeállította:Geréb Marika "Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtetõ, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák, és csontok..." Esterházy és egy nõ.
HIRDETÉS „Nem vagy te olyan” Van egy nõ. Gyûlöl. Árnyék, így hív. Például ezt mondja: Hát itt?, ólálkodol, árnyék? Máskor meg ezt: kelkáposzta lesz, árnyék, ebédre, rendben? Olykor pedig így tréfál: Elõre vetem az árnyékom. Ez bizony én vagyok, rám vonatkozik. (...) Ha kitátja a száját, áááá, én is tátogok. Ha leül, mellégubózom. Ha elájul, repülõsót kérek Lehunyja a pilláit, alig észrevehetõen remegek. Ha fölemeli a kezét, én is tornászom. Ha van tiszta falfelület, tud a gyerekeknek nyulat, kutyát és sast utánozni, ilyenkor én is nyúl, kutya és sas vagyok. Vágyódom rá, de elég nyögvenyelõsen, cicózva halad az ügy, akadozunk. Hol közel vagyok hozzá, hol távol, de ebbõl nem következik semmi sem, szeszélyesen kell hajladoznom körötte, elõtte, alatta, mögötte. Van valami apály-dagály a viszonyunkban. (...) az álcázás végett megkeményíti a hangját, és oly kásás közönnyel szól hozzám, hogy elszorul a szívem, megijedek, hogy elveszítem, s bármit megtennék, amit kér. Csakugyan? Még virágot is hoznál, árnyék? No nem, nem vagy te olyan, virágot nem hoznál. Inkább eltörnéd a kezed..., bólogat elégedetten. Rövid gondolkodás után azt felelem, igaza van, igazad van, kedvesem, de aztán begipszelt kézzel igenis hoznék virágot. A hasamhoz szorítva, úgy vinném, kizárólag nagy darab virág jöhetne szóba, böhöm, dromedár virág, nehogy kiessék a gipsz és a hasam közt, kardvirág például, többnyire azt hoznék. Abban utaznék. Van egy nõ. Szeret. Fölhív, és a nevemet mondja, mint valami varázsszót ismételgeti a nevemet. Hónapokon át. Nem is tudom, mikor alszik. Tíz másodperc alatt tizenkétszer bírja kimondani a nevemet, de ez hosszútávon nem egészen mérvadó, mert idõnként iszik egy-egy korty langyos vizet. Eddig még nem szóltam bele a kagylóba, tartok tõle, hogy szörnyethalna. Vagy ki tudja, téves kapcsolás. „márvány combja harapófogójában” Van egy nõ. Szeret. A múlttal küszködik, jelesül egyén és közösség múltjával. Nem tud belenyugodni. (...) Szeret csókolózni (lásd Kossuth-Görgey), féktelen vidámság fogja el, nevet, kacag, nyihog – ezek mind csókfajták. De jó játék!, göcög közben a számba, még, na, még egy kicsit, a nyelve megkeményedik, szinte kopogtat a szájpadláson, trillázni kezd ott belül a sötétben, a sötétemben. Maga a csók Paganinije, alázatoskodom. Kuss! Dolgozok! Mászkálnak rajta a csókok, a nyakán, a barnára sült íven, orca, orr, szemgödör, csók a tekintetben, halánték, fejtetõ, megmozdulnak a combok, moccannak csupán, érintenek és elválnak, és bordák, és csontok... A majtényi síkon, rebegi. Van egy nõ. Gyûlöl. Szeret, szeretett, egész délután szeretett. Nem szeretem a kefélni szót, a dugnit pláne nem, a basznit szeretem, de az meg a szöveget nem szereti, hogy tréfával éljek: szétkúrja azt. Odáig meg nem züllhetek, hogy azt mondjam, persze kurzívval: azt csináltuk. Okádnék. Ha picikét távolabb volna a mondat egyes szám elsõ személye tõlem, vagyois kevesebb felelõsséget éreznék, ami jó volna, ezen dolgozunk, szabadabb volnék, és fõként nem kényszerülnék szûnös-szüntelen, ha részlegesen vagy irónikusan is jószínben feltûnni, (...)nos, akkor - a noson felül - azt mondanám, hogy egész délután bibiztünk. Van egy nõ. Szeret. Jól szeretkezik. Magyarán istenien baszik. Nehéz volna megmondani, miért. Vagy éppenséggel könnyû? Más is uralja így az izmait, más is bírja a szemérmetlenségnek ezt a könnyedségét, amely nem ijeszt, de fertõz, nincsen egyedül a vidámságot illetõen sem, mely a testébõl csörgedez, más is birtokában van az átváltozás ama képességének, amely váratlanul drámaivá képes tenni ezt a vidámságot, s lezúzza, mint hinár a könnyedséget, s amely a kéjt a fájdalom által fokozza. Mégis, ahogy csöndes tombolásban, feszülten elüldögél rajtam (I am sitting on a cornflake), vagy én vergõdöm tehetetlenül „márvány combja harapófogójában”, az óceánok végtelen ritmusában, az szuper. Végig, mialatt vagyunk, kizárólag az öröm van, mindent kiszorít az öröm, én se vagyok, õ sincs, csak ez a szimpla ujjongás. „Göcög közben” Van egy nõ. Gyûlöl, de csak mert mindenkit. Már nem fiatal, igaz, én sem. A talpával szokott masszírozni. Mindenemet végig tudja masszírozni, olyan leleményes és kitartó. A fülem tövét és a tarkómat. Vagy egyenes a fülmirigyemet. A farkamról nem is beszélve (két talp közt hengergetve vagy lábujjakkal megmarkolva stb.). Ha jó kedve van, vagy váratlanul pénzhez jut vagy ugyan nem váratlanul, de sokhoz, akkor mumpszot is tud csinálni. Csak úgy duzzadok! (...) Kitartó a türelme, hetekig eltartó, szívós türelme van, én pedig boldog melegségben ülök a tojásaimon, mint egy komoly, fekete sasféle. Buján rámveti a tekintetét, rámhunyja a szemét, vagy csak kifényesedik az ajka, és úgy. Megremeg az orrcimpája, mint a lepke szárnya. Állat módjára szuszog egyet. Színes köntösbe bújtatja a csábítását, mindõjük váza a hízelgés, azt hiteti el velem, hogy a. én fantasztikus férfi vagyok, b. ha valamely oknál fogva mégsem, õ akkor is megõrül értem. Ezüstflitteres ragyogás Van egy nõ. Úgy van velem, mint én vele, gyûlöl, szeret. Mikor õ gyûlöl, én szeretem, amikor õ szeret, én gyûlölöm. Más eset nincs. Tévedés, hogy mi szépen kiegészítenénk egymást, az õ elvisége, az én konkrétságom. Én fogdosom õt, õ tûnõdik összefüggéseimben rólam. Én az ágyban, õ az agyában. Ez úgy hangzik, mintha minden rendben volna, volna híd, mondjuk, Föld és Menny között, pedig csupán a magyar nyelv kuncog. Van egy nõ. Gysz. Ha a közelében vagyok, a hónalja nyirkos árnyékában, a szemöldöke torzsáin, a végbélrózsáin, az ínjai rezgésében (térdhajlat, Achilles, nyak, kézfej), a köldöke kútjában, fara játékában, úgy érzem, nem ismerek senkit és semmit, és ismeretlen helyen tartózkodom. (...) A térérzékelésem is megváltozik. Óvatosságból-e, nem tudom, mintha mindenki vánszorogna. Mintha vánszorgó halottakat látnék. (...) Egyedül õ él. Van egy nõ. Gyûlöl. Szeretem. Megáll az eszem, olyan szép lába van. Ékes. Vagy csak a harisnyái? A füstszín meg az ezüstflitteres ragyogás meg a finoman divatjamúlt harisnyakötõk? Mit bámulod?, horkan fel kevélyen, azt hiszed oda van írva, ki vagyok? Pökhendin ingatom a fejem, bizonyos értelemben oda van írva, eztán ránézek a combra...miszerint a harisnyára, és tudom... Közbekaffog: Hogy ki fia borja! Bólintok, úgy bizony. Ez régen történt (elegancia, karcsúság). Hány milliószor akasztotta azóta a nyakam köré ezeket a lábait, hány milliószor fúrtam az arcom a füstszínû combok ezüstflitteres ragyogásába, és még ma sem tudom, ki fia borja. Nem is érdekel. Kis gavallérom Van egy nõszeret. Gyûlöl. Most mindegy, hogy szeret vagy sem, a kérdésem nem innen gyökerezik. Van egy nõ. Szeret. Kérdem, szeret-e? Már mér’ szeretne. Mert abban állapodtunk meg. Hogy szeretem? Abban? Abban. Ma? Ma is, hát hogyne, mindig, fél tizenegykor, januárban, az ezredfordulón, szünös-szüntelen...vagy akar egy szünnapot? Jó...Melyik napra gondolt? Talán...talán a szerda. Mért éppen a szerda? Mert ma csütörtök van. Kis gavallérom. Van egy nõ. Olykor évekig nem látjuk egymást. Úgy értem, hogy a fogmosás alatt váratlanul eltelik huszonnyolc év. (...) Engem néhanap foglalkoztat az öröklés kérdése, hogy s mint lesz, mi lesz az unokák helyén satöbbi. Minden este fogat mosok. Van egy nõ. Szeret. Egyre kevésbé szeret, és egyre jobban kíván. Ha nekinyomtam a falnak, magától szétnyílt. Most mozdulnom sem kell, már befogad. Ha a só után nyúlok, akkor is benne kötök ki. A villamoson együtt kezeljük a jegyet. Ha levegõt veszek, a szájából kell elcsennem. Egy nap a szemfogát is a számban találtam. Táltos vagyok. Egyre kevésbé tudom magam megnevezni. Már saját fogkefém sincs. Esterházy Péter: Egy nõ, Magvetõ Kiadó, Budapest, 1995 HIRDETÉS 371 különféle apapélda Esterházytól Tíz erotikus vajdasági népmese "Én megbocsátok, te férfi vagy..." Régmúlt idõk kegyetlen játékai Mit ér az ember, ha nem jó az ágyban? Egy képeskönyv arról, hogyan lehetne még |
SZAVAZÓGÉPSzerinted támadni fognak az oroszok Ukrajnában?
|