Előbb a művészetből a háborúba, onnan a divatkifutókra, majd az utcára került a terepszínű egyenruha – ezt a folyamatot követi végig a Londoni Imperial War Museum-ban megtekinthető Camouflage (jelentése rejtőzés, álcázás) címet viselő kiállítás.


Bohóckodnak a franciák, a britek követik őket

Először a francia hadsereg öltöztette katonáit az első világháború alatt terepszín ruhákba. Kubista motívumokból ihletődtek, amikor töredezett, geometriai formákat ábrázoló mintákkal díszítették a hadsereg egyenruháit.

	Bohócság a kubizmusban „A századelő egyébként a bohóc és a cirkusz virágzásának kora is. A cirkusz világában a test a köznapitól eltérő módon viselkedik: a bohóc és az artista (aki időnként egy és ugyanaz a személy) teste olyan produkciókra képes, amelyek nem férnek össze a zárt, saját határait "tiszteletben tartó" test koncepciójával.” (Balázs Imre József: Nevetéskultúra és a korai magyar avantgárd irodalom. Lk.k.t. 2002/11. 69—75.)

Nem a kubisták, és nem is a francia sereg találta fel a spanyolviaszt, persze az álcázás technikáját már hamarabb is használták, de az első világháborús egyenruha-váltó mozgalom volt az, amely a terepszínű ruhákat, a kamuflázs művészetét a divatba behozta.


A repülőgép a hibás mindenért

Az 1915-ben Franciaországban létrejött Section de Camouflage-ban fiatal konstruktivisták - festők, díszlettervezők, iparművészek - dolgoztak. Megalakulásuk után egyetlen harcászati eszköz sem menekült az ecsetjük elől.

A camoufleur-öknek nevezett Section-tagok mindent átterveztek, átfestettek, ami a kezük ügyébe került. Az avantgárd aktivista művészek háborúellenes megnyilvánulásainak egyike a kamuflázs kidolgozása: legalább a katonák élete legyen nagyobb biztonságban.

Bár a lövészárkokba vonulók udvari bolondokra, bohócokra jobban hasonlítottak, mint katonákra, a franciák nem bánták meg, hogy a hadsereget új ruhába öltöztették: a töredezettség, a nem egységes forma látványa nehezen észrevehetővé tette a csapategységeket.

Akkor jelentek meg ugyanis a felderítő repülőgépek – a hagyományos, kék egyenruhás csapatok könnyen észlelhetővé váltak volna a magasból, ráadásul a szintén elég új technika, a fényképezőgép meg is örökíthette a rejtőzködőket.

	Német acélsapka kamuflázs elemekkel az I. világháborúból

	A láthatár dala Champagne-ban Íme a csomós kutyatej rózsás mellbimbója Íme a láthatatlan katonák orra Én dalolok a láthatatlan láthatár Hogy civilek és nők hallják e dalokat Íme legelőször a sebesült szanitéc kantilénája Kutya csaholt nyávog a gránát A néma csillám felszökik A háború merő vidámság Meg sem rezdülnek maszkjaik Maszk mögött vigyor láthatatlan Örök fehérség itt körül Hol a galambon is sisak van És az acél is elröpül Egyedül vagyok a csatatéren Én vagyok a fehér lövészárok a zöld és vörös erdőn Gránát miákol Most megöllek Rajta ti sárgazsinóros bakák Nagydarab tüzérek mint a Polytechnikum gólyái Királykékek mint a Földközi Tenger öblei Bársonyosak a bársonyok minden árnyalatával Vagy mályvaszínűek is vagy horizontkékek akár a többi Vagy színehagyottak Guillaume Apollinaire (részlet, Vas István fordítása)

Az Imperial War Múzeum tárlata a világ eddigi legnagyobb kamuflázs-kiállítása. A Section de Camouflage ereklyéin kívül Dazzle-technikával készült hajókat is bemutatnak, az 1915-ös „kamuflázs-robbanástól” napjaink amerikai hadseregének egyenruháiig, illetve Gaultier és Galliano által kreált estélyi ruhákig, vagy Joe Strummer, a Clash énekesének military nadrágjáig minden jelentősebb kamuflázs-alkotás látható.

A napóleoni korszakban a hadseregeknek jól ismert, könnyen megkülönböztethető egyenruhái voltak: a franciák kékben, az oroszok zöldben, a britek pirosban, az osztrákok fehérben virítottak a hadszíntéren. Az egyenruha funkciója az volt, hogy a seregek egymást könnyebben megkülönböztessék, ugyanakkor pszichológiai hatása is volt: a bajtársiasságot, az összetartozást fejezte ki.

	A franciák és az angolok papírmasé-fejeket használtak a lövészárkokban, hogy az orvlövészeket átverjék

	Tudtad, hogy a jegesmedve nem fehér? A kamuzás egyik nagymestere a jegesmedve, amelynek a bundája a látszat ellenére nem fehér, hanem áttetsző, a bőre pedig fekete. Optikai csalódás okozza, hogy fehérnek látjuk: a fény visszaveri a jég színét, és ettől lesz néha fehér, máskor krémszínű az állat szőre. A kaméleon nem rejtőzködik, nem kétszínűsködik, hanem éppen ellenkezőleg, a lelkiállapota válik követhetővé a változó testszíneiben. (Wikipedia)

Tim Newark, a nemrég megjelent Camouflage című kötet szerzője szerint a katonai álcázás tulajdonképpen a 19. század közepéről származó ötlet: elsőként a khaki színt vezették be a stratégák. Azonban hamarosan rájöttek, hogy a khaki sem sokkal jobb, mint a más színű ruhák: legfennebb addig segít a rejtőzködésben, amíg mozdulatlan állapotban tartózkodsz a mezőn, de ha megmozdultál, rögtön észrevesznek.

A kubisták által alkalmazott technika éppen erre kínált megoldást: az egymás mellé helyezett geometriai formák nem adtak a testnek vagy a tárgynak világosan meghúzható kontúrt. Az álcázott tárgyak nem illeszkednek teljesen a környezetbe, de az egymás mellé helyezett sötét és világos árnyalatok megtörik a viselőjük – egy katona, egy tank vagy akár egy csatahajó formáját – nem lehet pontosan meghatározni a körvonalukat, sokkal jobban beolvadnak a környezetbe.

	Leszálláskor használt gumiláb a japánok megtévesztésére

Az első világháború camoufleurjei a nehézfegyverzetre, a tüzérség és a hajók álcázására összpontosítottak elsősorban; és a britek hamarosan utolérték a kubizmus előnyeit a harcászatban először kihasználó franciákat. Kezdetben az orvlövészek kézzel készített öltönyöket kaptak, a gyalogságnak a textilnyomtatás megjelenéséig várnia kellett még a terepszínű ruhákra.

	Orvlövészeknek kézzel készítettek "kamuruhát"

A második világháborúban az álcázási és félrevezetési technikák ismét hatalmasat fejlődtek. Tobrukban a britek stratégiai fontosságú épületeket dekoráltak ki gránáttölcsérekkel és romokkal, hogy úgy tűnjön, mintha légitámadásban bombázták volna le őket. Egy másik 2. világháborús találmány a hamis gumiláb, amely a távolkeleti partokon leszálló titkosügynököket segítette átverni a japánokat. „Aranyos ötlet, de kissé kényelmetlen” – mondja Tim Newark.


Baklövés: a lombozat használata

Newark kiemeli, hogy a kamuflázstechnika használata során az egyik legnagyobb baklövés a lombokkal, levelekkel való álcázás volt. A lombozat hamar elhal, megbarnul, és a barna levelekkel letakart tankot nagyon könnyen észre lehet venni. Ezért a katonák egyik háborúban sem használtak lombozatot.

A híres „csokoládészelet”, a süteményminta sem jött be: az első Öböl-háború alatt nagyon népszerűtlenné vált az amerikai katonák körében, mert ezt viselve sokkal inkább hasonlítottak járkáló süteményestálra, vagy udvari bolondra, mint mord katonákra. Úgyhogy a csokit egy másik mintára cserélték, melynek révén az egységek kevésbé érezték rajzfilmfiguráknak magukat.


A divattervezők is eljátszottak a gondolattal

	Jean Paul Gaultier tervezte ruha

Gaultier és Galliano voltak az első divatkreátorok, akik az utcai divatba is beemelték a kamuflázs-termékeket. Gaultier elképesztő estélyi ruhái távolról durvák, pokrócszerű textúrájúak, közelről viszont finom selyemből készültnek tűnnek.

A brit hadsereg márcsak PR-szempontból is szimpatizálja ezt a divatirányzatot, mert közösségi érzést, összetartozást fejez ki a katonák, illetve azok között, akikért tulajdonképp harcolnak. A vezérkar már azon is gondolkodik, hogy az egyenruha-fazonok mintájára gyártassanak utcai ruhákat – a kreáció a hadsereget népszerűsítené.


Egy szomorú érv a kamuflázs mellett:

A londoni kiállításon megtekinthető a Section de Camouflage egyik tagja, Eugen Corbinnak az a nagykabátja, amely a legrégebbinek hitt töredezett mintájú egyenruhadarab. Corbin – terepszínű kepije, zakója és köpenye szintén látható a múzeumi tárlaton –, azután tervezte meg a kabátot, miután szeme láttára ölték meg három bajtársát a német repülők.

	Avantgárd testkép: környezet és a test nem válik élesen szét A modernség alapvető lezár(ul)atlanság-élményét az avantgárd is hordozza, és a legradikálisabb konzekvenciákat vonja le ezzel kapcsolatban. A test az avantgárdban a Rabelais-féle test-képre emlékeztet: "Az újkori kánonokkal ellentétben a groteszk test nem válik külön a környező világtól, nem zárt, nem befejezett, nem kész, minduntalan kiárad önmagából, túlcsordul saját kontúrjain. A groteszk ábrázolás azokat a testrészeket hangsúlyozza leginkább, amelyek megnyitják a testet a külvilág felé, tehát ahol a világ behatol vagy eltávozik, vagy ahol maga a test távozik a világba — vagyis a nyílásokat, a test kiugró részeit, a különféle kinövéseket és elálló tagokat: a tátott szájat, a női nemi szerveket, a keblet, a phalloszt, a potrohos hasat, az orrot." – íra Bahtyin (Balázs Imre József: Nevetéskultúra és a korai magyar avantgárd irodalom. Lk.k.t. 2002/11. 69—75.)

Forrás: BBC, Wikipedia, Adatbank
Fotók: BBC