| |
Dr. Marianna Beck Szigorított törvénykezéssel próbálta betiltani a pornográf iratokat a 19. század Angliája, de csak azt érte el, hogy áruk az egekbe szökött. A korabeli urak a korbácsolásért lelkesedtek – vonzerőt a fenék gyakorolt.
HIRDETÉS A francia, illetve angol kalóz-kiadók által forgalomba hozott szexuális témájú művek egyre növekvő (példány)számától függetlenül Nagy-Britanniában a Kicsapongást Elnyomó Társaság (Society for the Suppression of Vice) folytatta tevékenységét: 55 év alatt a kiadók 97%-a ellen nyert pert. 1853-ban az angol parlament megszavazta az első, obszcenitás-ellenes törvényt, mely révén a vámosokat fel hatalmazták, hogy kobozzák el az erkölcstelen vagy obszcén nyomtatványokat, festményeket, könyveket és egyéb termékeket. Akkor úgy tűnt, ez a legjobb módszer arra, hogy megállítsák a francia pornográf anyagok beáramlását az országba, valójában azonban csak azt érték el, hogy az erotikus termékek ára a csillagos egekig szökött. 1868-ban bevezették a Hicklin-szabályt – ennek segítségével döntötték el évtizedeken keresztül, hogy milyen anyag számít obszcénnak: eszerint minden olyan anyagot cenzúrázni kell, mely elronthatja azokat, akiknek értelme nyitott az erkölcstelen hatásokra. Ezt a normarendszert azonban nem csupán irodalmi művekre alkalmazták, hanem szexuális felvilágosító anyagokra is. A pult alatti kereskedelem továbbra is virágzott, bár a kiskereskedők illetve az utcai árusok, akik olcsó könyveket, posztereket és pamfleteket árultak, sokkal inkább ki voltak téve a Society for the Suppression of Vice ügynökei zaklatásainak, mint azok a kereskedők, akik nagyobb gondot fordítottak ügyfeleik megválasztására. William Dugdale, aki hatalmas mennyiségű tiltott anyagot adott ki a 19. század közepe táján, legalább kilencszer börtönözték be ilyen váddal. Mivel általában nem kellett szerzői jogdíjakat fizetniük, a kiadók hatalmas nyereséggel adták ki újra de Sade műveit, vagy a Fanny Hill -t. Ez utóbbi több tucatnyi kiadást ért meg – egyes kiadásokat pedig újraírtak, hogy a dialógusok ne hangozzanak annyira elavultnak, egyszersmind legyenek kegyetlenebbek. Ugyanakkor több erotikus témájú magazin jelent meg: olyan kifinomult címeket lelhetünk fel közöttük, mint a The English Woman’s Domestic Magazine, The Pearl, vagy a The Exquisite. Mások címei sokatmondóbbak: The Boudoir, Glee, Pleasure, The Annals of Gallantry. Az 1850-es évek elejére több, homoszexuális tematikájú magazint is piacra dobtak. A homoszexuális tematikát a viktoriánus korban egyrészt az ókori görög művészet iránti hódolat táplálta, valamint az a nézet, hogy a két férfi közti barátság valamiképp tisztább kifejeződése a szerelemnek, mint a heteroszexuális kapcsolat. Ennek ellenére a kor konvenciói szerint a homoszexualitás nem elfogadható. A The Pearl, mely 1879 és 1880 közt jelent meg, folytatásos regényeket, novellákat, verseket, dalokat, vicceket és pletykákat közölt, miközben központi tematikája a korbácsolás, a homoszexualitás és a biszexualitás volt. A teljes The Pearl-gyűjteményt 25 angol fontért árulták – ez az összeg egy átlagos munkás éves fizetésével volt egyenlő. A már megszokott, bűnbeeső szűz-tematika mellett a korbácsolás központi témája volt a korabeli angol pornográfiának – példák erre az olyan könyvcímek, mint a The Curiosities of Flagellation (A korbácsolás titkai) The Whippingham Papers, és a The Romance of Chastisement (A fenyítés románca). Ennek az érdeklődésnek egyik lehetséges oka a társadalmi realitás erotizálása: a testi fenyítés több száz éven keresztül szerves része az angol kultúrának: iskolákban, hadseregben és igazságszolgáltatásban ez egy intézményesült büntetési forma. A főleg felső osztálybeli férfi olvasóközönség, melynek felcsigázta az érdeklődését a korbácsolás műfaja, több mint valószínű, hogy a verés e formáját megtapasztalhatta gyermekkorában, az iskolában. Egy elmélet azzal magyarázza a viktoriánus kor érdeklődését a korbácsolás iránt, hogy a nemi szervek helyett a fenék lett a legfőbb erogén zóna. Az irodalmat elemezve rájövünk, hogy bár a szexuális izgalom legfőbb központjai, a nemi szerveket a szövegek szinte sosem említik. A kései viktoriánus kor erotikáját elemezve nem hagyhatjuk említés nélkül a My Secret Life-ot, egy 4000 oldalas, tényszerű leírásokkal telezsúfolt művet a Viktória-korabeli szexualitásról, melyet egy bizonyos Walter írt – aki feltételezhetően angol. A szakértők nem tudnak megegyezni, hogy Walter valójában nem-e Sir Henry Spencer Ashbee volt, az erotikus irodalom egy jólismert gyűjtője, és aki végül hatalmas gyűjteményét a British Library-nak adományozta. Walter valamikor 1820 és 1825 között születhetett, így memoárja átfogja az egész viktoriánus kort. Walter önéletrajza hatvanas éveinek közepe táján ér véget, a szöveg szerint a szerző 1200 nővel lépett nemi kapcsolatra, kitérve ruházatukra, viselkedésükre, szociális konvenciókra és a viktoriánus életmódra. A könyv fontos kordokumentum – többet tudunk meg belőle a londoni alvilágról, a nők és lányok kizsákmányolásáról (a nagyméretű gyermek-prostitúciót beleértve) mint Charles Dickens összes művéből. A könyv kiváló példa arra, amint a kor kollektív amnéziával próbálja kiirtani a szexet. A századvégen mind a művészet, mind a pornográfia a hermafroditizmussal, a transzvesztitizmussal, a biszexualitással és a homoszexualitással játszadozott. 1893-ban publikálták az Oscar Wilde közreműködésével íródott Teleny-t, melyet az első modern homoszexuális témájú regényként tartanak számon. Míg az 1890-es években születtek az erotikus irodalom legérdekesebb és legkifinomultabb művei, ugyanekkor Wilde-ot homoszexuális hajlamai miatt börtönbe zárták. A 19. század végén a pornográfia központja újból Franciaország lett, és több angol könyvkiadó arra kényszerült, hogy átköltözzék a Csatornán. A 20. század elején, valamint az első világháborút követő években Franciaország továbbra is a kiadók központja marad – olyan, irodalmi pornográfiát író művészek élnek akkoriban ott, mint Henry Miller, vagy Anaïs Nin. 1947-ben egy francia könyvkiadó, Jean-Jacques Pauvert ki merte adni de Sade márki műveit – hosszú per következett. Az 1958-as döntés értelmében de Sade négy műve – a Szodoma 120 napja, az Új Justine, a Juliette és a Filozófia a budoárban továbbra is indexen marad, de nem sokáig: néhány éven belül ezek a művek népszerű, puhakötésű változatban is megjelenhetnek. Ahogy a pornográfiát a történelmi erővonalak formálták, létezése leggyakrabban az ellenőrzés kérdéséről szólt: az egyénnek joga van azt olvasni, nézni valamint alkotni, amit szeretne, másrészt a társadalom ellenőrzési jogáról szól az egyéni fogyasztása felett. A zsidó-keresztény hagyományban gyökerező nyugati társadalomnak – bár a szexhez negatív módon viszonyul, sosem sikerült kiirtania kifejeződéseit. Az elmúlt száz év legfontosabb tanulsága: az elnyomás a pornográfia virágzásához vezet. Herbert Marcuse 20. szaázadi filozófus nagyra becsülte a pornográfia felforgató hatását a merev berendezkedésű társadalmakban. Az ilyen kultúrák Marcuse szerint nem tolerálhatják a pornográfiát, mert "a szexuális kapcsolatok nem szublimált, racionalizálatlan kifejezése a gyönyör mint olyan felszabaduláshoz vezet – ez pedig egyszersmind a munkáért való munka értékvesztésével jár együtt. A munka értéke és a gyönyör szabadsága közti feszültséget az egyén nem tudja tolerálni. Az egyének tudomást szereznének a munkakörülmények reménytelenségéről és igazságtalanságáról, így nem lehetne fenntartani a burzsoá világ szociális rendjét". Vége (Fordította Sipos Zoltán) HIRDETÉS 57 szexbolt egy utcában a viktoriánus Londonban De Sade filozófiájának megtestesítője: a prostituáltból lett tanárnő “Szerelem cuclija”: az eufemizált angol válasz |
SZAVAZÓGÉPSzerinted támadni fognak az oroszok Ukrajnában?
|